Bár már hetek teltek el az előző bejegyzés óta, és a kórházi élmények emiatt könnyen a feledés homályába veszhetnének, valójában nagyon sok olyan dolog élénken él az emlékezetemben, ami abban a két hétben történt, és úgy érzem, hogy érdemes lenne róla írnom.

Az egyik ilyen a mozgás öröme. Ez a téma azért is csal mosolyt az arcomra, mert most, hogy lassan visszarázódom a régi kerékvágásba (ha azt vesszük, hogy a hármas metró mennyire zötykölődik, akkor a visszarázódást szó szerint is érthetjük), egyre többet mozgok, és a sok-sok mozgás mellett pont azt hanyagoltam el, hogy a mozgás örömeiről írjak.

Ahogy korábban írtam, sok minden nem tudatosul bennünk a mindennapokban, például az, hogy a gerincünk mennyi mindenféle mozgáshoz járul hozzá, és egy ilyen csigolya- és szegycsont-törésnél mi mindentől kell megtartóztatni magam. Épp ezért úgy vártam a gyógytornászt, hogy csak na. Vártam, mert rengeteg kérdés volt a fejemben arról, hogy mit szabad vajon és mit nem? Vajon szabad-e például a felhúzott lábaimat oldalra billentenem? Ilyenkor ugyanis csavarodik a gerinc, és úgy gondoltam, hogy ez biztosan nem jó egy (vagy több) törött csigolyának, ugyanakkor rendkívüli módon vágytam erre a mozdulatra, ha már oldalra fordulni nem lehetett.

A gyógytornász aztán mondott két dolgot, amiből az egyik megnyugtatott, a másik elgondolkodtatott: először is, hogy nyugi, így, fekve, nem nagyon tudok kárt tenni magamban (ez nyugtatott meg), illetve, hogy amikor tornázom, akkor a testem jelezni fogja, hogyha valami nem esik jól neki. Ez utóbbi azért gondolkodtatott el, mert korábban, amikor egy relaxációs módszert tanultam, már akkor is szembesültem azzal, hogy mennyire hálás dolog a testünk jelzéseire figyelni, hogy ez mennyire nyilvánvalóan hasznos, és mégis mennyire el tudok feledkezni róla. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kezdhetünk bele rossz mozdulatokba, amik látszólag jól esnek: megtudtam például, hogy ha háton fekszünk, és nyújtott lábbal végzünk lábemelést, az nem jó a hátnak, hajlított lábbal viszont már lehet csinálni (holott én korábban soha nem éreztem ezt fájdalmasnak vagy megerőltetőnek). Később, amikor egymásnak ellentmondó információkat kaptam arról, hogy mit szabad és mit nem a gyógytorna során, akkor viszont nagyon jól jött ez a gondolat.

Ami még újdonság volt, az a légzőgyakorlatok sokszínűsége. A légzésem eleinte nem volt az igazi a korábban megszokotthoz képest: a baleset után közvetlenül a beszéd is nagyon nehezemre esett, de később is észrevettem, hogy a tüdőkapacitásom kisebb, nem tudtam például egy rendeset ásítani, csak három részletben. A légzőgyakorlatokkal a hasi és mellkasi légzést is gyakoroltam, sőt, még azt is megtanultam, hogy hogyan tudom a tüdőcsúcsomig megtölteni a tüdőmet levegővel. Ez nem csak azért volt jó, mert a sok fekvés miatt nagyobb lett volna a tüdőgyulladás veszélye gyakorlás nélkül (ezt mindenkinek érdemes tudni, aki sokáig ágyhoz van kötve), hanem mert éreztem (sőt tudtam!), hogy napról napra több levegő fér belém. Hogy honnan tudtam? Ebben is a gyógytornász segített, aki adott egy kis tüdőtornáztató készüléket (aminek a mai napig nem jöttem rá a pontos nevére, de pont így néz ki: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Incentive_spirometer2.JPG), és ami hű társam lett a kórházban töltött idő során. Ezt a készüléket eléggé egyszerű működtetni: miután jól kifújtunk minden levegőt a tüdőnkből, a szerkentyűn található csövet a szánka véve minél nagyobb belégzést kell produkálnunk. Ennek hatására a benne lévő henger megemelkedik, és így láthatóvá válik, hogy hány milliliternyi levegőt sikerült beszívnunk. Ez nálam eleinte annyira alacsony volt, hogy a henger épphogy csak megemelkedett. Aztán elértem az 500 ml-t, majd szépen, fokozatosan az 1000-et is. Emlékszem, amikor jöttek anyuék, néha megmutattam, mennyivel szárnyaltam túl az előzőt, és azt hiszem, hogy ez mindnyájunkat megnyugtatott, mert láttuk, hogy felfelé vezet az út. (Egy kis kitekintés: ma beleszívtam, és 3750-ig ment, nőknél kortól és magasságtól függően 1300-3500 a kívánatos érték.)

A következő nagy dolog pedig az volt, amikor a harmadik napon a gyógytornász azt mondta, hogy egy hét múlva leveszik a mintát a fűzőhöz (alias korzetthez), vagyis fel kell majd állnom, úgyhogy rá kell kapcsolni a tornázásra, hogy talpon tudjak majd maradni. Ugyanis egy hét fekvés után ez nem lesz sétagalopp, hiszen a lábam izmai el fognak addigra szokni az állástól. Ez a cél nagyon sokat segített abban, hogy nagyobb intenzitással és lankadatlan lelkesedéssel gyakoroljak. De hogy még izgalmasabb legyen a dolog, megkértem Gergelyt, hogy hozza be nekem az Eye of the Tigert (aki nem ismerné: https://www.youtube.com/watch?v=btPJPFnesV4), hogy rá tudjam tölteni a telefonomra. Amikor erre csináltam a húzódzkodást meg a lábemelést, akkor igazán Rockynak éreztem magam, arról nem beszélve, hogy milyen szórakoztató volt. Szóval első számú motiváció kipipálva. (Egyébkén valójában a képen látható tigris is edz, gyógytornaszerű tevékenységet végez, ahogy egyik karját a másik felé nyújtja.)

A második ösztönző akkor jött, amikor elkezdtem rákeresni a csigolyatöréssel kapcsolatos információkra (itt jegyezném meg, hogy elsőre kevesebb hitelesen tájékoztató oldalt találtam, mint vártam, de ez megérdemel egy külön posztot). És ekkor futottam bele egy, azóta számomra fontossá vált történetbe (és mivel ez történet, és nem szakirodalom, nem szörnyülködtem a forráson): http://www.blikk.hu/aktualis/csigolyatores-utan-dontott-fitneszbajnok-lesz/2e4mx3y Szóval csigolyatörés után még fitneszbajnok is lehet az ember! Nem mintha ilyen ambícióim lennének, de gyakran eszembe jutott, amikor tornázni kezdtem, hogy ha ezt a jó szokást - mármint a rendszeres mozgást - megtartom, akkor nem csak felépülhetek, de meghaladhatom az eredeti állapotomat is. Ez a példaképkeresés sokat segített, mindig sikerült előbbre lendítenie, még akkor is, ha épp egy olyan fiktív példaképet találtam, mint mondjuk Batman. Bizony, Batman volt a következő. Elég hamar eszembe jutott, hogy újranézzem A sötét lovag - Felemelkedést, amiben bizony Batman is gerincsérülést szenved (az itt látható jelenetben: https://www.youtube.com/watch?v=rDuetklFtDQ), aztán pedig kitartó edzéssel kijut a börtönből, és szó szerint is felemelkedik (https://www.youtube.com/watch?v=sZmvQ5Qc9Rs). Bár nem pont ugyanaz volt a sérülése, mint nekem, mégis, mivel benne volt a felépülés, a kitartással elért fejlődés, ezért tudtam vele azonosulni. És átvitt értelemben is hatott: ahogy Bruce Wayne fizikailag és szimbolikusan is felemelkedik, felmászik a falon, elrugaszkodik, és kijut a börtönből, úgy láttam magam előtt, hogy én is fel fogok emelkedni (a börtön helyett az ágyból), és egyenesbe hozom a gerincemet.

Ez talán jó is mára zárszónak.

A fekve levés élményei és a fekve végzett tevékenységek leltára következik most, csak így, in medias res, a dolgok közepébe vágva, ha már itt hagytam abba.

Először is, az evés, hiszen a bekerülés után rövidesen érkezett az első vacsora. A kórházi koszttal kapcsolatban megfigyeltem ottlétem során, hogy bár a reggeli és vacsora nagyon hasonlóak napról napra, az ebéd kimondottan változatos és ízletes. Reggel és este általában két szelet kenyér érkezett valamivel. A valami pedig vaj vagy kockasajt, hozzá pedig kemény sajt vagy parizerszerű felvágott volt; a sajt és a parizer számomra ipari vastagságú volt, de arra gondoltam, hogy ezáltal legalább kiváló fehérjeforrást - és a sajt esetében kalciumforrást - biztosítanak a szervezetemnek (amennyiben persze a parizert húsnak tekintjük). A nővér egy alkalommal megkérdezte, hogy meg tudom-e ezt enni fekve. Én persze nagy vagányan azt mondtam, hogyne. Mikor aztán jobb híján a klasszikus "ovis" kistányért, aminek a szélén az a jellegzetes kék csík fut körbe, rátettem a törött szegycsontomra, akkor ezen a kijelentésen kicsit elgondolkodtam, de a kenyérszeleteket még félig látatlanul is sikerült ellavíroznom a számig, és végeredményben a tányér sem nyomott igazán. Ami néha kicsit aggasztott, az a morzsák lepotyogása volt, hátha idevonzza a korábban már említett, benzingőzön edzett hangyákat, akiket én magam importáltam, és akik esetleg - megérezve a morzsázásom által folyamatosan biztosított táplálékellátmányt - egyik hadtestüket az ágyam környékére helyezik át. Nem ártott tehát óvatosnak lenni. Ebédkor mindig volt velem valaki, anya például mindig, így elkerülhettem a "tányér a szegycsonton" műveletet. A leves volt a legjobb, szívószállal. A szívószál egyébként nagyon jó szolgálatot tesz akkor is, ha fekve inna az ember, hiszen semmi sem ömlik a nyakba, ráadásul azt is elképzelhettem, hogy koktélt szürcsölök (szívószállal mi mást), szóval még eléggé menő is. Meg jókat lehetett derülni azon is, ahogy a levesben a kis sárgarépadarabok és galuskák tehetetlenül sodródtak az ipari szivattyúszerű szívószálhoz, majd tippelgethettünk, hogy vajon átférnek-e a lyukon vagy sem (átfértek, mind egy szálig).

Pironkodós téma, de sokkal nagyobb fejtörést (és nem kis szorongást) okozott a fekve pisilés kérdése. Belátható időn belül nem mehettem ki, ezért kényszerű barátságot kellett kötnöm az addig számomra teljesen ismeretlen ágytállal. Szerencsére volt egy nővér, aki megkönyörült rajtam, és beavatott a dolgok mikéntjébe, és úgy döntöttem, hogy ezt megosztom én is, álljon itt az örökkévalóságnak, hátha valakinek még hasznos lesz ez az ismeret (de inkább ne legyen így). A dolog persze nem ördöngösség, könnyen el lehet képzelni a logikáját, ugyanakkor arra jutottam, hogy metaforikusan érzékeltetem a mechanizmust néhány képpel.

Tehát adott egy ágytál, ami így néz ki: http://www.segedeszkozok.hu/Agytal_fedovel (Sajnos nem volt az interneten található hatalmas választékban egyetlen szabadon felhasználható kép sem, ezért a linket tettem be.)

Értelemszerűen úgy kell próbálkozni, hogy nincsen rajta a fedő, máskülönben bátran idézhetjük Petőfit, tekintélyes folyónk nevét másra behelyettesítve: "Mint az őrült, ki letépte láncát,/Vágtatott a Tisza a rónán át,/Zúgva, bőgve törte át a gátot,/El akarta nyelni a világot!"

Az első gondolatom az volt, hogy a fenekünket egészen bele kell tenni a fedő levétele után következő nyílásba (hiszen így nem "lóg ki" semmi), szépen, felhúzott lábbal, aztán uccu neki... De nem is tévedhettem volna nagyobbat! A nővér ugyanis kifejtette, hogy ilyenkor olyan pozícióba kerül a vizeletkiválasztó rendszerünk alsó része, hogy olyan szép nagy ívben fogunk pisilni, mint a szökőkutakon időnként látható ronda kis puttók. Szóval valahogy így:

Ha a fenti szobrot fekve képzeljük el, alatta egy ágytállal, akkor könnyű megtippelni, hogy vajon az ágytálban landol-e a veséink által gondosan kiválasztott folyadék. Elárulom: az eredménynek annyira örülne az ember, mint ez a másik, szintén nem szakszerűen dolgát végző bronzfiú:

Na de akkor hogyan kell csinálni? Egész egyszerű: az ágytál hosszúkás részére kell rátennünk a hátunk alsó részét úgy, hogy a farkcsontunk (vagyis a gerincünk legalsó része, épp csak a fenék felett) essen a lyuk előtti részre, a lábainkat pedig tegyük le egyenesen magunk elé, mindenféle behajlítás nélkül. Így tulajdonképpen leszorítjuk, körbezárjuk testünkkel a lyukat, ahonnan semmi nem tud kijutni. Levezetésképp álljon itt egy puttó, ami jó irányba pisil, bár helytelen lábtartással (sajnos még az internet sincs arra felkészülve, hogy kis kövér szökőkútszobrokkal a fekve történő módszeres ágytálba pisilés illusztrációját nyújtsa):

Egy biztos, könnyen rá lehetett érezni a dolog ízére, így nyugodtan mondhattam egy - különösen ebben a kontextusban - rettenetes szólásmondással élve, hogy "megy ez, mint az ágyba vizelés". :) (Egyébként "baleset" esetére van egy trükkje a kórháznak: a betegek alá úgynevezett betegalátétet tesznek, ami így néz ki: http://gyogyaszati.hu/termekek/apolasi-termekek/6/inkontinencia-termekek-beteg-alatetek/285/page=1 és sikeresen felfogja, amit kell, és csak ki kell húzni a beteg alól és voilà, ott a tiszta lepedő. Egyébként számomra annyira bizarr ennek a szónak a hangzása, hogy rögtön fel is vettem a "szívzúzódás" mellé a listára.)

Visszakanyarodva az evésre (hogy a bejegyzés némileg keretes szerkezetet kapjon): a "hogyan" helyett az elején nagyobb problémát okozott a "mennyit". Az első 4-5 napban ugyanis addig elképzelhetetlen étvágytalanság tört rám. Tudtam, hogy a perisztaltika nagyon ügyes, ezért nem baj, hogy nem függőlegesben vagyok, hanem vízszintesben, a nyelőcsövem megoldja a dolgot. Inni egyébként például még fejen állva is lehet, ahogy arra a húgom felhívta a figyelmemet (és én abszolút hiszek neki, főként, hogy ezt kísérlettel is bizonyították pár éve a kollégiumi szobatársaival). Valahogy mégsem volt étvágyam, sőt, a különböző ételek említésére tömény undor fogott el. Pedig hoztak gyümölcsöt, bébiételeket (mert azt hátha könnyebb fekve megenni), ropit, csokikat (és én nagyon édesszájú vagyok), és különböző meleg ételeket (Gergely apukája például lecsót is főzött, ami az egyik kedvencem). A tartós ételekből egész jelentős készletet halmoztam fel az éjjeli szekrényen, a nem tartósakat pedig odaadtam az öcsémnek, mindennap érkező legkésőbbi látogatómnak, így mindenki jól járt. Amikor szóba kerültek az ételek, szinte rimánkodni kellett a családtagoknak, hogy hagyják abba, mert rosszul vagyok a témától. Az egyik ilyen alkalommal megszólalt az akkori aktuális szobatársam, egy jó kedélyű, karakán, beszédes tanárnő: "nem ilyen <<madárkajákat>> kell neki ajánlgatni, hanem rendeseket, például töltött káposztát, vagy egy jó kis sajtos tejfölös lángost, azt biztos megennéd, nem?" Azért egy kényszerű mosoly átsuhant rajtam, hogy mennyire szubjektív nem csak a fájdalom, de az étvágy is: próbáltam elképzelni/felidézni, hogy más helyzetben ezeket mennyire kívánnám/kívántam, de nem sikerült, csak azt tudtam megélni, hogy most mennyire nem kívánom, és azt pláne nem tudtam elképzelni, hogy mások ezt hogyan kívánhatják és azt sem tudtam felfogni, hogy mások miért nem tudják elképzelni hogy mennyire nincs étvágyam. Aztán persze megértették, mert egyre ritkábban hozták fel a témát, működött az empátia. De egyúttal megértettem az empátia korlátozott természetét is: bár nagyon sokáig eljuthatunk vele a másik állapotának megértésében, a legelemibb szubjektív megélésig nem lehet elérni vele. De nem is kell, bőven elég volt, hogy megközelítőleg tudták, hogy mit érzek. Aztán bekövetkezett az, amit egy mesében olvastam, és megnyugvást adott a királynak is: "ez is elmúlt" (aki nem ismerné a mesét: http://www.kagylokurt.hu/1012/gyongyszemek/a-magikus-gyuru.html). Olyannyira elmúlt, hogy most, ahogy írom ezt a bejegyzést, a töltött káposzta és lángos gondolatára össze is futott a nyál a számban, így csapot-papot-blogot hátrahagyva el is indulok vacsorázni.

(A képek egyébként a Pixabay-ről vannak, ahogy az eddigiek is, és szabadon felhasználhatók.)

Ahogy az előző bejegyzés végén ígértem, innentől már a gyógyulás története (illetve először annak igencsak a kezdete) következik. Bekerültem tehát egy kórházi szobába, és rögtön meg is jegyeztem a betegszállítónak, hogy milyen szép. Igaz, nincs rajtam a négy-öt dioptriás szemüvegem, tettem hozzá.

Gergely azért aznap délutánra behozta a szemüvegem felét, úgy tűnt, ennyi maradt meg. (Később aztán előkerült a kocsiból a másik fele is, két, pontosan összeillő darabra tört szét, meg is lehetett középen, az orrnyereg felett ragasztani, így majdnem szebb, mint új korában.) Szóval immár fél szememre kiélesedett látással vettem szemügyre a szobát, és megállapítottam, hogy még így is kimondottan jól néz ki, legalábbis ahhoz képest, amilyen kórházi szobákat az utóbbi években láttam. Friss festés, jó állapotú bútorok, megfelelő ágy, tiszta ágynemű, hosszú terasz. Jó, ez utóbbiról csak tudtam, hogy ott van, mert másfél hétig még csak korlátozott perspektívám nyílt az ablakon túli részre: bár szinte korlátlan rálátásom volt az égre, a földhöz közelebbi részekből ugyanakkor csak a nyugdíjbiztosító - egyébként elég impozáns - tetejét láttam kissé távolabb. Elképzeltem, hogy a terasz és az említett tető közötti részen valami szép park terülhet el, majd másfél hét múlva, az első felálláskor szembesültem azzal, hogy a park helyett sok csúnya, szürke lapostető, és kopottas fémkémény terül el a köztes részen - egy illúziónak vége lett ekkor, de amíg tartott, kétségtelenül megnyugtató volt a tudat, hogy milyen szép lehet odakint. (Valahogy úgy képzeltem, mint a képen - ugye, nem is rossz?)

A szobában ráadásul egy darabig egyedül voltam (a későbbi szobatársakról - az anonimitás megtartása mellett - majd később írok, mert az is nagyon érdekes, hogy mennyiféle emberrel találkozhatunk össze ilyen helyzetben), így lehetőségem volt végre kicsit gondolkodni a sokféle vizsgálat és diagnózis után. Mi lesz most? Tényszerűen tudtam, hogy két-három hét ágynyugalom, de ez milyen is lesz valójában, azon kívül, hogy nagyon hosszúnak tűnik? Először is megtapasztaltam az első éjszaka során, hogy milyen nehéz legyűrni az automatizmusokat, például azt, hogy félálomban oldalra forduljak. Jobban mondva abból a szempontból nem volt nehéz, hogy a testem rögtön jelzett: nem szabad. Viszont minden ilyen fordulási kísérletnél tudatosult bennem, hogy ezt nem lehet, vagyis megébredtem, és konstatáltam újra, meg újra, hogy ez nem a saját ágyam, és mi is történt. Nem szépítem a dolgot: az első éjszaka fájdalmaim voltak (bár nem tudnám megmondani, hogy mi is fájt pontosan), és alig pár órát aludtam. Másnap már valamivel jobb volt, és mivel késő délelőttől egészen estig folyamatosan volt nálam valaki látogatóban, ez valamennyire el is terelte a figyelmemet. Azon azonban elgondolkodtam, hogy mi mindenben is korlátozódtam hirtelen, ami eddig olyan természetesnek tűnt. Például rögtön az elején a legmellbevágóbb az volt, hogy szigorú ágynyugalom mellett pisilni sem lehet kimenni, és zuhanyozni, hajat mosni sem, az pedig újabb megoldandó rejtély volt (bár hamar rájöttem, hogy ha valamit nagyon akar az ember, akkor roppant találékony tud lenni), hogy hogyan fogok enni vagy épp fogat mosni. Ülni nem lehet, sem elfordulni.

Hamar megfogalmazódott bennem, hogy ezt valamikor le kell írnom. Egyrészt azért, mert olyan elképzelhetetlen volt korábban egy ilyen helyzet (és ha nem éli meg az ember, vagy nem olvas egy részletes, szubjektív beszámolót, akkor szinte lehetetlen elképzelni), másrészt azért, mert mindig vonzott a testi állapotok, történések leírása, és valami különleges értéket láttam ebben. Eszembe jutott például, hogy milyen mesteri (torokszorító?) módon jelent meg Babits költészetében a felső légúti daganat, vagy milyen különleges részletességgel ismerhettem meg a zseniális Oliver Sacks neurológus saját lábsérülésének történetét és megélését a Fél lábbal a földönből. Vagy ott van Hozleiter Fanny munkássága, írásai. Karinthytól az Utazás a koponyám körült épp csak elkezdtem olvasni, de már most teljesen lebilincsel. Kénytelen vagyok tehát leírni, hogy milyen annak tudatosítása, hogy van gerincem. És mi mindent is tud általánosságban a gerincem: például egy kisebb görbüléssel fekvő helyzetből felültetni. Vagy álló helyzetből leültetni. Lehajolni egy elejtett papír zsebkendőért. Jövés-menés közben rugalmasan tartani az egész törzset, meg a nagy, okos fejünket. És ugyanezt üléskor is (bár ilyenkor jobban terheljük szegényt, hiszen a lábaink nem csillapítják a terhelést, ez sokkal statikusabb pozíció). Szóval elég sokféle mozgást tud és nagyon sokféle funkciója van, és ezek egy jó részétől most meg kellett tartóztatnom magam, és ez a roppant sokféleség csak e megtartóztatás révén tudatosult.

Már az első napon benépesült az ágyam melletti rész, vagyis az éjjeliszekrény és az ablakpárkány (közvetlenül az ablak mellé volt ugyanis tolva az ágy), ide került a fél literes üdítős üveg szívószállal, a ropi és más nasik, a vitaminok, a kézfertőtlenítő, a papírzsebi, a telefon, majd még több, a mindennapokhoz nélkülözhetetlen kellék, amiket így gond nélkül elértem, így az elvesztett kontroll egy részét visszanyertem, és azt gondolom ez is sokat segített abban, hogy jól tudjam érezni magam a bőrömben.

Na de hogyan sikerült túllendülnöm az olyan akadályokon, mint például a fekve evés, és milyen mozgásokkal hoztam magam lendületbe a gyógytornász közreműködésével? A körülmények leírása és a filozofálgató eszmefuttatás után ez lesz a következő napok anyaga.

Az előző bejegyzés végén - még a statisztikák előtt - függőben hagytam, hogy mi is történt a baleset után közvetlenül. Nos, következzék akkor a folytatás, egészen addig bezárólag, hogy jó időre bevackoltam magam egy kellemes napsárgára festett kórházi szobába.

Tehát a dodgemre egyáltalán nem hasonlító ütközés, és a levegőért kapkodás után még mindig ott ültem az autóban. Arra már nem emlékszem, hogy ki nyitotta ki az ajtót, és mikor lógattam ki a lábam a küszöbön, de úgy tűnt, hogy egész sokáig ültem így. Ezt a részt valószínűleg mindenki másképp éli meg az első sokk után. Szeretett budapesti rokonom, aki jóformán minden nap bejárt hozzám a kórházba, az egyik alkalommal elmesélte, hogy ő hogyan élte meg, amikor buszbalesetet szenvedett: minden lelassult, fekete-fehér lett és elmentek a hangok. Nálam nem volt ilyen, viszont sok mindenre viszonylag élesen emlékszem: egy rövid hálaadásra ("köszönöm, Istenem!"), egy rövid kesergésre, hogy akkor basszus, most később érünk fel Pestre, aztán annak tudatosulására, hogy talán nem a tervezett ütemben fog most alakulni az elkövetkező nap (hét? hónap?). Közben átfutott rajtam egy bizarr módon megnyugtató gondolat is: most már nem számít az a kis benyomódás, amit még pár éve csináltam a kocsi elején, tolatáskor (igen, én tolatásnál bírtam benyomni az elejét). Időközben követtem az egyre fokozódó nyüzsgést: Gergely mentőt hívott, pár ember megállt, hogy kell-e segítség, többen megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Jól vagyok? Voltam már jobban, na de a körülményekhez képest? Aztán jött egy leheletnyi pánik: elkezdtem mindent nagyon fényesnek látni, mint amikor a filmekben egy álomjelenetet vagy visszaemlékezést mutatnak. Az ütközés után nem volt rajtam a szemüveg, tehát eleve homályosan láttam, de azt észrevettem, hogy a jövő-menő emberek egyre homályosabbak lesznek, elkezdik elveszíteni a körvonalaikat, mintha minden kontúr "kiszőrösödne", és egyre fényesebb és fényesebb lenne. Meg fogok vakulni! - Ezt már hangosan mondtam, többször egymás után, mire észrevették, hogy ezt mondogatom (mivel még mindig nehezen kaptam levegőt, nem volt túl jól érthető, amit mondtam). Ez volt talán az egyetlen igazán pánikszerű pillanat, mert rögtön azt kezdtem el latolgatni, hogy milyen idegnek kellett ahhoz sérülni, hogy megvakuljak, és lehetséges-e, hogy fokozatosan vakulok meg. Szerencsénkre megállt mögöttünk egy nagyon barátságos, rövid hajú, szemüveges nő, akiről közben kiderült, hogy önkéntes tűzoltó. Ő odahajolt hozzám, és azt mondta, ne aggódjak, ez csak annak a jele, hogy el fogom veszteni az eszméletemet. Reggel még nem gondoltam, hogy ez lesz ma a legmegnyugtatóbb dolog, amit hallok. Eszméletvesztés? Az a vaksághoz képest bakfitty. Az önkéntes tűzoltó hölgy megkérdezte, hogy ki tudok-e szállni. Ez nem csak a vízszintesbe kerülés miatt lett volna fontos, hanem mert elkezdett füstölni a kocsi eleje. Lenéztem a lábamra, és konstatáltam hogy a magastalpú szandál - amit idén nyáron aznap vettem fel először -  nem a legalkalmasabb viselet jelenleg. De mit volt mit tenni, két oldalról megtámasztva kikecmeregtem, és pillanatok múlva már a fűben leterített pokrócon feküdtem, stabil oldalfekvésben (ismét a tűzoltó hölgynek hála). Fájt a bal lábam, a bordáim, és nagyon zavart, hogy még mindig nem kapok rendesen levegőt. Tudtam, hogy hamarosan érkeznek majd a mentők, lehunytam a szemem. Ekkor ismét elkezdett hozzám beszélni a tűzoltó hölgy, hogy próbáljak eszméletemnél maradni, mert ha most elájulok, később émelyegni fogok ébredés után. Megfogadtam a tanácsát, mert én nagyon járatlan voltam eddig e téren, és ezért minden praktikus tanácsra hálával tekintettem (részben azért is írom le ezeket a részleteket, hogy ha bárki olvassa, és ilyennel helyzetekkel találkozna - persze inkább sose legyen ilyen - akkor nálam szakértőbb módon viszonyulhasson a helyzethez). . Azt hiszem, hogy jelentős részben a tűzoltó hölgynek is köszönhetem, hogy végig egészen derűlátóan szemlélődtem ezután, mivel elmesélte, hogy neki is nemrég volt balesete, és a biztonsági öv miatt neki is csúnyán összezúzódtak a bordái, de az egész túlélhető, meglátom, hamar túl leszek rajta. Még azon is együtt mosolyogtunk, hogy megérkezett a mentőhelikopter, és milyen vagány dolog lesz mentőhelikopteren repülni. Akkor arra gondoltam, hogy minden rosszban van valami jó: bár sosem választottam volna, hogy így kelljen mentőhelikopteren utaznom, de ha már így alakult, miért ne örüljek neki. Innentől átvett a helikopteres mentőcsapat, de aztán egy viszonylag gyors vizsgálat után megállapították, hogy nem is vagyok olyan súlyos eset, és elrepültek nélkülem. És ismét a "minden rosszban van valami jó" formula: bár nem helikopterezhettem, ennek az az oka, hogy egész jól vagyok. Ez a nap egyre szuperebb.

Közben a körülöttem folyó beszélgetésből leszűrtem, hogy az előttünk haladó BMW előtt is fékezett valaki, azonban a BMW-snek sikerült lefékeznie, és elkerülnie az ütközést. Jobban mondva a kocsijának sikerült: olyan fékrendszere volt ugyanis, ami ha észlel egy álló tárgyat maga előtt, automatikusan leblokkol, így kiderült, hogy a sofőr még észre sem vette a vészhelyzetet, de az autó már megállt. A jó öreg, már tinédzserkorú Suzukival több mint 40 méter fékutat hagytunk magunk mögött úgy, hogy a nagy forgalom miatt eleve a megengedettnél lassabban haladtunk (körülbelül 100-110-zel), és tartottuk a követési távolságot - az előző posztban említett, sokszor bevillanó kép a fékezésről is mindig arra emlékeztet, hogy nagyon messze voltunk még, és egy darabig nem is gondoltam, hogy nem tudunk majd megállni. A rendőrök nagyon hamar kinn voltak, és egy meglepő mondat is elhangzott a részükről: a közelben voltak, ugyanis sejtették, hogy baleset lesz. (Hát kösz... És a megelőzés lehetőségén nem gondolkodott senki?) Elég hiányosan volt ugyanis kitáblázva a sövénynyírás miatti sávlezárás, hiányoztak az ilyenkor szokásos nagy, villogó nyilak, ezért is volt a hirtelen fékezgetés. Fun fact: hiába ilyenkor a megfelelő sebesség, és követési távolság, az autópályafelügyelet csak akkor hibás, ha frissen vágott füvön csúszol meg, és ez bizonyítani is tudod (!). Ezt nem árthat észben tartani, addig is marad a légzsák, ABS, fokozott óvatosság. A technika újabb csodái pedig idővel talán tovább csökkentik a balesetek számát.

A mentősök - ezúttal autóval - szintén hamar kiértek. Pár apróbb vizsgálat után feltettek egy ágyra (egy, kettő, háromra, mint a mentős-katasztrófaelhárítós sorozatokban, amiket mindig csak elvétve láttam), és már száguldottunk is egy budapesti kórház felé. Gergely a helyszínen maradt a rendőrökkel, így egy picit elárvulva vártam a vizsgálatokat, de mivel a mentősök egészen addig ott voltak, míg be nem kerültem az ambulanciára, itt is megmaradt némileg a biztonságérzetem. Egyedül az volt bosszantó, hogy minden egyes újabb helyszínen megkérdezték, mi történt, és ekkor rá kellett jönnöm, hogy bár már azt hittem, hogy jól kapok levegőt, mégsem: "autóbaleset...az M1-esen...nehezen kapok levegőt..." (hátha megkönyörülnek). A röntgenre egy kicsit várni kellett, ami alatt ismét jött egy kisebb bosszúság, ami révén azonban azt is megtapasztaltam, hogy milyen jól tudja magát az ember szórakoztatni, ha akarja: elkezdtek ugyanis mászkálni a lábszáramon az autópálya mellől importált hangyák. Mivel feküdnöm kellett, nem söpörhettem le őket, és nem is volt senki a közelemben, akit megkérhettem volna, így megtapasztaltam, hogy milyen idegesítő is tud lenni a szakadatlan rovarmászkálás az ember testén. Aztán elkezdtem arra gondolni, hogy valójában milyen messze is utaztak ezek a hangyák, és ŐK hogy meg lehetnek most illetődve! Az eddigi sok zöld, autózúgás és folyamatos életveszély után a neonfény, fertőtlenítőszag és apróbb zörgések egész furcsák lehetnek. Vajon ha lemásznak rólam, hova mennek? Elképzeltem, ahogy megtalálják a kis repedéseket, amiken lejutnak a kórház rejtélyes alagsorába, ahol megalakítják saját kis kolóniájukat, és a kipufogógázon edzett mutáns hangyák napról napra összecsapnak a klórtól megacélozott, helybéli társaikkal. Főleg a kórházi konyha titkos készletei körül képzeltem el epic battlet-t a két hangyakompánia között, mint a cukor körül Az elveszett hangyák völgyében (Aki esetleg nem ismerné: https://www.youtube.com/watch?v=iJG8v_L4rd0).

Aztán hívott anya. Egyszerre gyerek lettem, aki rájön, hogy baj történt, és az édesanyja közelségére vágyik, majd felnőtt gyerek, akinek az első gondolata az, hogy az édesanyja milyen rettegésben lehet, ha meghallja, hogy a gyerekét autóbaleset érte. A legjobb hangomat elővéve vettem fel a telefont (még levegőm is lett!), hogy megnyugtassam anyát, hogy minden oké, csak pár vizsgálat, és megfigyelésre valószínűleg benntartanak pár napot. Azt hiszem, sikerült kicsit megnyugtatnom, és magamat is.

A röntgen után odatoltak az ultrahanghoz, ekkor érkezett meg Gergely, majd az anyukája, és kisvártatva az öcsém. Így már volt is kivel beszélgetni, csak sajnos ekkor tájt múlhatott el bennem a stressz hatására felgyülemlett adrenalin hatása, és kezdődött el a fájdalom a hátamban és mellkasomban, amit addig csak alig-alig (mondjuk a röntgenben, oldalra forduláskor) éreztem. Az ultrahangra több, mint egy órát vártam, ami ekkor egy örökkévalóságnak tűnt. Utána visszatoltak az ambulancia elé, ahol vártuk az eredményt. Közben szerencsére Gergely is kötélnek állt, hogy megvizsgálják, és megröntgenezzék a lábát, amivel akkor már erősen sántított. Engem meg visszatoltak a rendelőbe, ahol az ambuláns orvos szertefoszlatta az egyszerű mellkaszúzódásról, kezelést nem igénylő bordatörésről szövögetett optimista elképzeléseimet: két csigolyám és a szegycsontom is eltört a röntgen alapján, így szükséges lesz még egy CT- és egy laborvizsgálat, hogy megnézzük, van-e szívzúzódásom. Szívzúzódás. Elég volt a másodperc törtrészéig ízlelgetnem a szót, hogy rájöjjek, valószínűleg benne van a Top20 legijesztőbb szó között. Rá is kérdeztem rögtön, hogy az mit jelent. Az orvos ekkor egy másodpercet töprengett, mialatt sajnos kiült az arcára, hogy ezt most meg kell próbálnia valahogy kevésbé ijesztően tálalnia (amitől persze még ijesztőbb lett). A labor során megnézzük, hogy nem szabadultak-e fel bizonyos enzimek, amiből megállapítható, hogy van-e szívzúzódás; ezt azért fontos tudnunk, mert a szívzúzódás szívritmus-zavart okozhat - mondta. Mivel akkor még Google-barátom nem volt velem, és nem tudtam olyan sokat a szívritmus-zavarról, egészen megnyugodtam. (Azóta persze rákerestem a mellkas sérüléseire, és ezeket például egészen bevéstem, bár a szívzúzódásról nem írnak olyan sokat: http://sportorvos.hu/sportserules/20081231/a_mellkas_sportserulesei/ http://semmelweisfigyelo.hu/hu/osszes_kiemelt_cikk/hir/1435_nemcsak_a_serules_jelent_problemat_egy_balesetben) A labor és életem első CT-je gyorsan megvolt, szívzúzódást nem találtak, viszont közölték, hogy visznek az aneszteziológiára. Mivel ez belengette egy műtét lehetőségét, ezért nem örültem túlságosan az új hírnek. Mint kiderült, végül nem az aneszteziológus, hanem egy idegsebész jött megnézni, aki eldöntötte, hogy kell-e műteni, vagy nem kell. Nem kellett. Mint kiderült, ez a csigolya-beroppanás elég szerencsés volt, mert nem veszélyezteti a gerincvelőt. Megmutatta azt is, hogy hol van ez a bizonyos VII-VIII-as csigolya: a hátam közepén.

Ezután elvittek a kórházi szobába, amelyről kiderült, hogy nem két napig, hanem két-három hétig lesz ideiglenes otthonom, itt jön be ugyanis az, amit az első bejegyzésemben említettem, hogy bár a csigolyatörésem a szerencsésebbek közül való, szegycsonttöréssel kombinálva adódik ezzel némi kellemetlenség. A csigolyaösszeroppanás után ugyanis elég hamar, már pár napon belül kaphattam volna egy úgynevezett korzettet, avagy gerincfűzőt (róla még ejtek majd szót), viszont az nagyon szorosan tartja az egész mellkast, így majd csak akkor kaphatok ilyet, ha már valamennyire összeforrt a szegycsontom. Ezért a konzervatív kezelés részeként minimum kéthetes ágynyugalom következett. Nos eddig a baleset, és innen a gyógyulás, amivel már a következő bejegyzésben jelentkezem.

A türelmes olvasónak pedig jár még itt egy jópofa kép egy mellkas-röntgenről. (Ez nem az enyém. Az első kommentelő, aki kitalálja, hogy mi teszi viccessé, kap egy korzettes ölelést - ha nem találkozunk, akkor virtuálisan :)).

 Átlagos, kellemes, még csak kapkodósnak sem induló kora augusztusi reggel volt, amikor elindultunk újra bevenni a "Nagy Falut" (egyszer megtetszett Budapestnek ez a vidéki beceneve). Ez egy különösen elégedett reggel volt, ugyanis pont az előző este során került minden a helyére a saját kézzel újított fürdőszobában. Mint lelkes amatőrök, három hétig gletteltük, csiszoltuk, alapoztuk, festettük, takarítottuk. Majd miután a glettpor maradékát kimostuk az orrunkból, helyére tettük az utolsó dezodort a polcon és beállítottuk a vadiúj WC-deszkát, elméláztunk rajta, hogy milyen jó lesz majd mindezt rendesen kipróbálni, ha három nap múlva visszajövünk Pestről (na jó, Gergelyről nem tudhatom, hogy mélázott-e, de én határozottan a mélázás állapotában voltam, utólag pedig erről a hangulatról Spiró György Az "i" című novellája jutott eszembe: egyfajta Future Continuousban éltem meg ezt a pillanatot, abban az igeidőben, amit a novella egyik szereplője mindenek fölé emelt, és amely úgy jellemezhető, hogy "a jövő felé nyitott a végtelenségig". Hát így éreztem, no. (Ha valaki narrálná az életemet - mondjuk Morgan Freeman vagy a megboldogult Szabó Gyula - akkor nagyjából ezt mondta volna: "Csilla ekkor még nem sejtette, hogy mennyit is kell várnia erre a pillanatra, és mennyire más lesz majd, mint ahogy elképzelte").

És ez a hangulat kitartott másnap, Pest felé menet is. A jó öreg, sárga Suzukit félig megpakolva indultunk útnak, nem siettünk, mert nagyon időben voltunk. Az autópályán nagy forgalom volt, ezért pláne nem rohantunk, csak a kamionokat előzgettük. Néha poénkodunk út közben a vicces rendszámokkal, most is láttam egy ilyet egy fekete BMW-n, ami elment mellettünk a belső sávban, mondtam is Gergelynek. Kisvártatva már mi is a belső sávban haladtunk, és ekkor indult el az, amit irodalmi berkekben bonyodalomnak hívnak: kigyúlt egy féklámpa jóval előttünk, aztán elindult egy képsor, ami aztán jó párszor visszalátogatott hozzám (erre egyszer még visszatérek). Tehát a képsor: FÉK-FÉK-FÉK-FÉK-FÉK, aztán annak tudatosulása, hogy ez tényleg megtörténik, és velünk történik. Jóval később, mikor Gergellyel próbáltuk rekonstruálni a történteket, azt mondta, hogy az egyénként nagyon hosszú fékút végén még mondtam valamit: "ütközni fogunk". Ezután egy - utólag persze elég idétlennek tűnő - gondolat futott át rajtam: ez olyan lesz, mind a dodgem. Aztán az ütközés után pedig ez: hát egyáltalán nem olyan. Aztán meg nem nagyon gondolkodtam, mert elfogyott minden levegőm. Egyszerűen "beszorult" a mellkasom (utólag nem meglepő, hiszen a biztonsági öv nagyot rántott). Gergely kipattant a kocsiból (ezt mondjuk nem láttam, de az események kavalkádjában úgy tűnt, hogy pillanatok alatt kiugrott, és átrohant a kocsi előtt az anyósülés felőli oldalra), és kérdezte, jól vagyok-e? Én meg bólogattam, ami valójában akkor és ott egész mást jelentett: nem kapok levegőt, de mégis egy leheletnyi nyugalom futott át rajtam, hogy ő él, és jól van. És én is élek. És azért lassan tágul a mellkasom. Hogy aztán hogy szálltam ki? És miért fékezett előttünk olyan hirtelen a fekete BMW? (A figyelmes olvasó most a homlokára csaphat: igen, ez az előbbi BMW volt, hàt ilyen ravaszul futnak itt össze a szálak.) Nos, ez már a következő napi történet.

Zárásképp még annyit, hogy 2015 I-IV. negyedévében Magyarországon 16331 közúti baleset történt, ebből 585 halálos kimenetelű, 4913 pedig súlyos sérüléssel járó. A legtöbb ember tudja, hogy a sokszor ijesztőnek tűnő repülőút statisztikailag mennyivel biztonságosabb, mint az autóval való közlekedés. De a KSH adatai szerint a vasúti közlekedésben is csak körülbelül nyolcad-tizedannyi a baleset, mint a közutakon, és ami még fontosabb, hogy a közúti balesetekben 50-80-szor (!) annyian sérülnek meg, mint a vasúti balesetekben (na jó, mielőtt túl drámaivá fokoznám a különbséget, megjegyezném, hogy a vasúton az áruszállítást is beleszámítják, ráadásul egy módszertani változás miatt 2005 után a vasúti statisztikában csak a súlyos sérüléseket veszik figyelembe, ami miatt a különbség még nagyobb lett). Valahogy mégsem gondoljuk, hogy mi is statisztikai adatokká válhatunk. Baj, hogy ennek nem vagyunk tudatában? Nem feltétlenül: ha egész életünket a statisztikák folyamatos tudatosításával élnénk, az megbénítana a mindennapi életben, és ezért soha semmit nem mernénk csinálni. Talán valahol a kettő között lenne jó: élni az életet, de néha tudatosítani pár tényt. Mindenesetre a 2016-os statisztikában már mi is benne leszünk. És én rendkívül hálás vagyok a gondviselésnek, és ezen keresztül Gergely hihetetlen reakcióidejének, hogy nem az összesben.

Sokat gondolkodtam rajta, hogyan is vágják bele ebbe a blogba. Az egész akkor kezdett körvonalazódni, amikor a baleset után (erről majd később) már pár napja a kórházban feküdtem csigolya- és szegycsont-töréssel. Ez a két törés nem a legcsodásabb párosítás, de erről majd egy következő bejegyzésben. A blog címe, mint később aztán szellemesen - vagy közhelyesen, ahogy sikerül - továbbgondolható ötlet, szinte azonnal megvolt, de aztán felmerült bennem pár kérdés, például, hogy miről is fog szólni ez a blog, és kinek, mi céllal írom egyáltalán?

Röviden azt mondhatnám, hogy a csontjaim - törések, összeforrások és az ezeket körülvevő mindenféle élmények - történeteit írom meg. Talán előkerül pár jó sztori a boka- és alkartörésekről is, de a főszereplő a mostani friss - két hetes - szegycsont- és csigolyatörés lesz, ami az elején nem ígérkezett olyan könnyű menetnek (bár hozzá kell tenni, hogy - pszichológusosan mondva - elég hamar átkereteztem a dolgot).

Talán hasznos lesz azoknak, akik hasonló sérüléseket szenvedtek, de az is lehet, hogy csak nekem fog segíteni abban, hogy egy kerek történetté kovácsolódjanak bennem össze ezek az események (így lehet ez a blog narratíváim csontkovácsa). Akár az is előfordulhat, hogy valaki csak úgy beleolvas, és szórakoztatónak vagy tanulságosnak talál egy-egy sztorit, esetleg bevonzzák a béna hasonlatok vagy a rettenetes szóviccek.

Egy biztos: ez egy véges történet lesz. Nem élethosszig tartó blogolás. Amikor minden összeforrt, és úgy mozog, ahogy mozognia kell, akkor jön majd egy befejező írás, mint kupak a befőtt tetejére, hogy felkerülhessen a polcra, a többi mellé.

Szóval ez volt a trailer, folytatása következik.