Az előző bejegyzés végén - még a statisztikák előtt - függőben hagytam, hogy mi is történt a baleset után közvetlenül. Nos, következzék akkor a folytatás, egészen addig bezárólag, hogy jó időre bevackoltam magam egy kellemes napsárgára festett kórházi szobába.
Tehát a dodgemre egyáltalán nem hasonlító ütközés, és a levegőért kapkodás után még mindig ott ültem az autóban. Arra már nem emlékszem, hogy ki nyitotta ki az ajtót, és mikor lógattam ki a lábam a küszöbön, de úgy tűnt, hogy egész sokáig ültem így. Ezt a részt valószínűleg mindenki másképp éli meg az első sokk után. Szeretett budapesti rokonom, aki jóformán minden nap bejárt hozzám a kórházba, az egyik alkalommal elmesélte, hogy ő hogyan élte meg, amikor buszbalesetet szenvedett: minden lelassult, fekete-fehér lett és elmentek a hangok. Nálam nem volt ilyen, viszont sok mindenre viszonylag élesen emlékszem: egy rövid hálaadásra ("köszönöm, Istenem!"), egy rövid kesergésre, hogy akkor basszus, most később érünk fel Pestre, aztán annak tudatosulására, hogy talán nem a tervezett ütemben fog most alakulni az elkövetkező nap (hét? hónap?). Közben átfutott rajtam egy bizarr módon megnyugtató gondolat is: most már nem számít az a kis benyomódás, amit még pár éve csináltam a kocsi elején, tolatáskor (igen, én tolatásnál bírtam benyomni az elejét). Időközben követtem az egyre fokozódó nyüzsgést: Gergely mentőt hívott, pár ember megállt, hogy kell-e segítség, többen megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Jól vagyok? Voltam már jobban, na de a körülményekhez képest? Aztán jött egy leheletnyi pánik: elkezdtem mindent nagyon fényesnek látni, mint amikor a filmekben egy álomjelenetet vagy visszaemlékezést mutatnak. Az ütközés után nem volt rajtam a szemüveg, tehát eleve homályosan láttam, de azt észrevettem, hogy a jövő-menő emberek egyre homályosabbak lesznek, elkezdik elveszíteni a körvonalaikat, mintha minden kontúr "kiszőrösödne", és egyre fényesebb és fényesebb lenne. Meg fogok vakulni! - Ezt már hangosan mondtam, többször egymás után, mire észrevették, hogy ezt mondogatom (mivel még mindig nehezen kaptam levegőt, nem volt túl jól érthető, amit mondtam). Ez volt talán az egyetlen igazán pánikszerű pillanat, mert rögtön azt kezdtem el latolgatni, hogy milyen idegnek kellett ahhoz sérülni, hogy megvakuljak, és lehetséges-e, hogy fokozatosan vakulok meg. Szerencsénkre megállt mögöttünk egy nagyon barátságos, rövid hajú, szemüveges nő, akiről közben kiderült, hogy önkéntes tűzoltó. Ő odahajolt hozzám, és azt mondta, ne aggódjak, ez csak annak a jele, hogy el fogom veszteni az eszméletemet. Reggel még nem gondoltam, hogy ez lesz ma a legmegnyugtatóbb dolog, amit hallok. Eszméletvesztés? Az a vaksághoz képest bakfitty. Az önkéntes tűzoltó hölgy megkérdezte, hogy ki tudok-e szállni. Ez nem csak a vízszintesbe kerülés miatt lett volna fontos, hanem mert elkezdett füstölni a kocsi eleje. Lenéztem a lábamra, és konstatáltam hogy a magastalpú szandál - amit idén nyáron aznap vettem fel először - nem a legalkalmasabb viselet jelenleg. De mit volt mit tenni, két oldalról megtámasztva kikecmeregtem, és pillanatok múlva már a fűben leterített pokrócon feküdtem, stabil oldalfekvésben (ismét a tűzoltó hölgynek hála). Fájt a bal lábam, a bordáim, és nagyon zavart, hogy még mindig nem kapok rendesen levegőt. Tudtam, hogy hamarosan érkeznek majd a mentők, lehunytam a szemem. Ekkor ismét elkezdett hozzám beszélni a tűzoltó hölgy, hogy próbáljak eszméletemnél maradni, mert ha most elájulok, később émelyegni fogok ébredés után. Megfogadtam a tanácsát, mert én nagyon járatlan voltam eddig e téren, és ezért minden praktikus tanácsra hálával tekintettem (részben azért is írom le ezeket a részleteket, hogy ha bárki olvassa, és ilyennel helyzetekkel találkozna - persze inkább sose legyen ilyen - akkor nálam szakértőbb módon viszonyulhasson a helyzethez). . Azt hiszem, hogy jelentős részben a tűzoltó hölgynek is köszönhetem, hogy végig egészen derűlátóan szemlélődtem ezután, mivel elmesélte, hogy neki is nemrég volt balesete, és a biztonsági öv miatt neki is csúnyán összezúzódtak a bordái, de az egész túlélhető, meglátom, hamar túl leszek rajta. Még azon is együtt mosolyogtunk, hogy megérkezett a mentőhelikopter, és milyen vagány dolog lesz mentőhelikopteren repülni. Akkor arra gondoltam, hogy minden rosszban van valami jó: bár sosem választottam volna, hogy így kelljen mentőhelikopteren utaznom, de ha már így alakult, miért ne örüljek neki. Innentől átvett a helikopteres mentőcsapat, de aztán egy viszonylag gyors vizsgálat után megállapították, hogy nem is vagyok olyan súlyos eset, és elrepültek nélkülem. És ismét a "minden rosszban van valami jó" formula: bár nem helikopterezhettem, ennek az az oka, hogy egész jól vagyok. Ez a nap egyre szuperebb.
Közben a körülöttem folyó beszélgetésből leszűrtem, hogy az előttünk haladó BMW előtt is fékezett valaki, azonban a BMW-snek sikerült lefékeznie, és elkerülnie az ütközést. Jobban mondva a kocsijának sikerült: olyan fékrendszere volt ugyanis, ami ha észlel egy álló tárgyat maga előtt, automatikusan leblokkol, így kiderült, hogy a sofőr még észre sem vette a vészhelyzetet, de az autó már megállt. A jó öreg, már tinédzserkorú Suzukival több mint 40 méter fékutat hagytunk magunk mögött úgy, hogy a nagy forgalom miatt eleve a megengedettnél lassabban haladtunk (körülbelül 100-110-zel), és tartottuk a követési távolságot - az előző posztban említett, sokszor bevillanó kép a fékezésről is mindig arra emlékeztet, hogy nagyon messze voltunk még, és egy darabig nem is gondoltam, hogy nem tudunk majd megállni. A rendőrök nagyon hamar kinn voltak, és egy meglepő mondat is elhangzott a részükről: a közelben voltak, ugyanis sejtették, hogy baleset lesz. (Hát kösz... És a megelőzés lehetőségén nem gondolkodott senki?) Elég hiányosan volt ugyanis kitáblázva a sövénynyírás miatti sávlezárás, hiányoztak az ilyenkor szokásos nagy, villogó nyilak, ezért is volt a hirtelen fékezgetés. Fun fact: hiába ilyenkor a megfelelő sebesség, és követési távolság, az autópályafelügyelet csak akkor hibás, ha frissen vágott füvön csúszol meg, és ez bizonyítani is tudod (!). Ezt nem árthat észben tartani, addig is marad a légzsák, ABS, fokozott óvatosság. A technika újabb csodái pedig idővel talán tovább csökkentik a balesetek számát.
A mentősök - ezúttal autóval - szintén hamar kiértek. Pár apróbb vizsgálat után feltettek egy ágyra (egy, kettő, háromra, mint a mentős-katasztrófaelhárítós sorozatokban, amiket mindig csak elvétve láttam), és már száguldottunk is egy budapesti kórház felé. Gergely a helyszínen maradt a rendőrökkel, így egy picit elárvulva vártam a vizsgálatokat, de mivel a mentősök egészen addig ott voltak, míg be nem kerültem az ambulanciára, itt is megmaradt némileg a biztonságérzetem. Egyedül az volt bosszantó, hogy minden egyes újabb helyszínen megkérdezték, mi történt, és ekkor rá kellett jönnöm, hogy bár már azt hittem, hogy jól kapok levegőt, mégsem: "autóbaleset...az M1-esen...nehezen kapok levegőt..." (hátha megkönyörülnek). A röntgenre egy kicsit várni kellett, ami alatt ismét jött egy kisebb bosszúság, ami révén azonban azt is megtapasztaltam, hogy milyen jól tudja magát az ember szórakoztatni, ha akarja: elkezdtek ugyanis mászkálni a lábszáramon az autópálya mellől importált hangyák. Mivel feküdnöm kellett, nem söpörhettem le őket, és nem is volt senki a közelemben, akit megkérhettem volna, így megtapasztaltam, hogy milyen idegesítő is tud lenni a szakadatlan rovarmászkálás az ember testén. Aztán elkezdtem arra gondolni, hogy valójában milyen messze is utaztak ezek a hangyák, és ŐK hogy meg lehetnek most illetődve! Az eddigi sok zöld, autózúgás és folyamatos életveszély után a neonfény, fertőtlenítőszag és apróbb zörgések egész furcsák lehetnek. Vajon ha lemásznak rólam, hova mennek? Elképzeltem, ahogy megtalálják a kis repedéseket, amiken lejutnak a kórház rejtélyes alagsorába, ahol megalakítják saját kis kolóniájukat, és a kipufogógázon edzett mutáns hangyák napról napra összecsapnak a klórtól megacélozott, helybéli társaikkal. Főleg a kórházi konyha titkos készletei körül képzeltem el epic battlet-t a két hangyakompánia között, mint a cukor körül Az elveszett hangyák völgyében (Aki esetleg nem ismerné: https://www.youtube.com/watch?v=iJG8v_L4rd0).
Aztán hívott anya. Egyszerre gyerek lettem, aki rájön, hogy baj történt, és az édesanyja közelségére vágyik, majd felnőtt gyerek, akinek az első gondolata az, hogy az édesanyja milyen rettegésben lehet, ha meghallja, hogy a gyerekét autóbaleset érte. A legjobb hangomat elővéve vettem fel a telefont (még levegőm is lett!), hogy megnyugtassam anyát, hogy minden oké, csak pár vizsgálat, és megfigyelésre valószínűleg benntartanak pár napot. Azt hiszem, sikerült kicsit megnyugtatnom, és magamat is.
A röntgen után odatoltak az ultrahanghoz, ekkor érkezett meg Gergely, majd az anyukája, és kisvártatva az öcsém. Így már volt is kivel beszélgetni, csak sajnos ekkor tájt múlhatott el bennem a stressz hatására felgyülemlett adrenalin hatása, és kezdődött el a fájdalom a hátamban és mellkasomban, amit addig csak alig-alig (mondjuk a röntgenben, oldalra forduláskor) éreztem. Az ultrahangra több, mint egy órát vártam, ami ekkor egy örökkévalóságnak tűnt. Utána visszatoltak az ambulancia elé, ahol vártuk az eredményt. Közben szerencsére Gergely is kötélnek állt, hogy megvizsgálják, és megröntgenezzék a lábát, amivel akkor már erősen sántított. Engem meg visszatoltak a rendelőbe, ahol az ambuláns orvos szertefoszlatta az egyszerű mellkaszúzódásról, kezelést nem igénylő bordatörésről szövögetett optimista elképzeléseimet: két csigolyám és a szegycsontom is eltört a röntgen alapján, így szükséges lesz még egy CT- és egy laborvizsgálat, hogy megnézzük, van-e szívzúzódásom. Szívzúzódás. Elég volt a másodperc törtrészéig ízlelgetnem a szót, hogy rájöjjek, valószínűleg benne van a Top20 legijesztőbb szó között. Rá is kérdeztem rögtön, hogy az mit jelent. Az orvos ekkor egy másodpercet töprengett, mialatt sajnos kiült az arcára, hogy ezt most meg kell próbálnia valahogy kevésbé ijesztően tálalnia (amitől persze még ijesztőbb lett). A labor során megnézzük, hogy nem szabadultak-e fel bizonyos enzimek, amiből megállapítható, hogy van-e szívzúzódás; ezt azért fontos tudnunk, mert a szívzúzódás szívritmus-zavart okozhat - mondta. Mivel akkor még Google-barátom nem volt velem, és nem tudtam olyan sokat a szívritmus-zavarról, egészen megnyugodtam. (Azóta persze rákerestem a mellkas sérüléseire, és ezeket például egészen bevéstem, bár a szívzúzódásról nem írnak olyan sokat: http://sportorvos.hu/sportserules/20081231/a_mellkas_sportserulesei/ http://semmelweisfigyelo.hu/hu/osszes_kiemelt_cikk/hir/1435_nemcsak_a_serules_jelent_problemat_egy_balesetben) A labor és életem első CT-je gyorsan megvolt, szívzúzódást nem találtak, viszont közölték, hogy visznek az aneszteziológiára. Mivel ez belengette egy műtét lehetőségét, ezért nem örültem túlságosan az új hírnek. Mint kiderült, végül nem az aneszteziológus, hanem egy idegsebész jött megnézni, aki eldöntötte, hogy kell-e műteni, vagy nem kell. Nem kellett. Mint kiderült, ez a csigolya-beroppanás elég szerencsés volt, mert nem veszélyezteti a gerincvelőt. Megmutatta azt is, hogy hol van ez a bizonyos VII-VIII-as csigolya: a hátam közepén.
Ezután elvittek a kórházi szobába, amelyről kiderült, hogy nem két napig, hanem két-három hétig lesz ideiglenes otthonom, itt jön be ugyanis az, amit az első bejegyzésemben említettem, hogy bár a csigolyatörésem a szerencsésebbek közül való, szegycsonttöréssel kombinálva adódik ezzel némi kellemetlenség. A csigolyaösszeroppanás után ugyanis elég hamar, már pár napon belül kaphattam volna egy úgynevezett korzettet, avagy gerincfűzőt (róla még ejtek majd szót), viszont az nagyon szorosan tartja az egész mellkast, így majd csak akkor kaphatok ilyet, ha már valamennyire összeforrt a szegycsontom. Ezért a konzervatív kezelés részeként minimum kéthetes ágynyugalom következett. Nos eddig a baleset, és innen a gyógyulás, amivel már a következő bejegyzésben jelentkezem.
A türelmes olvasónak pedig jár még itt egy jópofa kép egy mellkas-röntgenről. (Ez nem az enyém. Az első kommentelő, aki kitalálja, hogy mi teszi viccessé, kap egy korzettes ölelést - ha nem találkozunk, akkor virtuálisan :)).
