Ahogy az előző bejegyzés végén ígértem, innentől már a gyógyulás története (illetve először annak igencsak a kezdete) következik. Bekerültem tehát egy kórházi szobába, és rögtön meg is jegyeztem a betegszállítónak, hogy milyen szép. Igaz, nincs rajtam a négy-öt dioptriás szemüvegem, tettem hozzá.

Gergely azért aznap délutánra behozta a szemüvegem felét, úgy tűnt, ennyi maradt meg. (Később aztán előkerült a kocsiból a másik fele is, két, pontosan összeillő darabra tört szét, meg is lehetett középen, az orrnyereg felett ragasztani, így majdnem szebb, mint új korában.) Szóval immár fél szememre kiélesedett látással vettem szemügyre a szobát, és megállapítottam, hogy még így is kimondottan jól néz ki, legalábbis ahhoz képest, amilyen kórházi szobákat az utóbbi években láttam. Friss festés, jó állapotú bútorok, megfelelő ágy, tiszta ágynemű, hosszú terasz. Jó, ez utóbbiról csak tudtam, hogy ott van, mert másfél hétig még csak korlátozott perspektívám nyílt az ablakon túli részre: bár szinte korlátlan rálátásom volt az égre, a földhöz közelebbi részekből ugyanakkor csak a nyugdíjbiztosító - egyébként elég impozáns - tetejét láttam kissé távolabb. Elképzeltem, hogy a terasz és az említett tető közötti részen valami szép park terülhet el, majd másfél hét múlva, az első felálláskor szembesültem azzal, hogy a park helyett sok csúnya, szürke lapostető, és kopottas fémkémény terül el a köztes részen - egy illúziónak vége lett ekkor, de amíg tartott, kétségtelenül megnyugtató volt a tudat, hogy milyen szép lehet odakint. (Valahogy úgy képzeltem, mint a képen - ugye, nem is rossz?)

A szobában ráadásul egy darabig egyedül voltam (a későbbi szobatársakról - az anonimitás megtartása mellett - majd később írok, mert az is nagyon érdekes, hogy mennyiféle emberrel találkozhatunk össze ilyen helyzetben), így lehetőségem volt végre kicsit gondolkodni a sokféle vizsgálat és diagnózis után. Mi lesz most? Tényszerűen tudtam, hogy két-három hét ágynyugalom, de ez milyen is lesz valójában, azon kívül, hogy nagyon hosszúnak tűnik? Először is megtapasztaltam az első éjszaka során, hogy milyen nehéz legyűrni az automatizmusokat, például azt, hogy félálomban oldalra forduljak. Jobban mondva abból a szempontból nem volt nehéz, hogy a testem rögtön jelzett: nem szabad. Viszont minden ilyen fordulási kísérletnél tudatosult bennem, hogy ezt nem lehet, vagyis megébredtem, és konstatáltam újra, meg újra, hogy ez nem a saját ágyam, és mi is történt. Nem szépítem a dolgot: az első éjszaka fájdalmaim voltak (bár nem tudnám megmondani, hogy mi is fájt pontosan), és alig pár órát aludtam. Másnap már valamivel jobb volt, és mivel késő délelőttől egészen estig folyamatosan volt nálam valaki látogatóban, ez valamennyire el is terelte a figyelmemet. Azon azonban elgondolkodtam, hogy mi mindenben is korlátozódtam hirtelen, ami eddig olyan természetesnek tűnt. Például rögtön az elején a legmellbevágóbb az volt, hogy szigorú ágynyugalom mellett pisilni sem lehet kimenni, és zuhanyozni, hajat mosni sem, az pedig újabb megoldandó rejtély volt (bár hamar rájöttem, hogy ha valamit nagyon akar az ember, akkor roppant találékony tud lenni), hogy hogyan fogok enni vagy épp fogat mosni. Ülni nem lehet, sem elfordulni.

Hamar megfogalmazódott bennem, hogy ezt valamikor le kell írnom. Egyrészt azért, mert olyan elképzelhetetlen volt korábban egy ilyen helyzet (és ha nem éli meg az ember, vagy nem olvas egy részletes, szubjektív beszámolót, akkor szinte lehetetlen elképzelni), másrészt azért, mert mindig vonzott a testi állapotok, történések leírása, és valami különleges értéket láttam ebben. Eszembe jutott például, hogy milyen mesteri (torokszorító?) módon jelent meg Babits költészetében a felső légúti daganat, vagy milyen különleges részletességgel ismerhettem meg a zseniális Oliver Sacks neurológus saját lábsérülésének történetét és megélését a Fél lábbal a földönből. Vagy ott van Hozleiter Fanny munkássága, írásai. Karinthytól az Utazás a koponyám körült épp csak elkezdtem olvasni, de már most teljesen lebilincsel. Kénytelen vagyok tehát leírni, hogy milyen annak tudatosítása, hogy van gerincem. És mi mindent is tud általánosságban a gerincem: például egy kisebb görbüléssel fekvő helyzetből felültetni. Vagy álló helyzetből leültetni. Lehajolni egy elejtett papír zsebkendőért. Jövés-menés közben rugalmasan tartani az egész törzset, meg a nagy, okos fejünket. És ugyanezt üléskor is (bár ilyenkor jobban terheljük szegényt, hiszen a lábaink nem csillapítják a terhelést, ez sokkal statikusabb pozíció). Szóval elég sokféle mozgást tud és nagyon sokféle funkciója van, és ezek egy jó részétől most meg kellett tartóztatnom magam, és ez a roppant sokféleség csak e megtartóztatás révén tudatosult.

Már az első napon benépesült az ágyam melletti rész, vagyis az éjjeliszekrény és az ablakpárkány (közvetlenül az ablak mellé volt ugyanis tolva az ágy), ide került a fél literes üdítős üveg szívószállal, a ropi és más nasik, a vitaminok, a kézfertőtlenítő, a papírzsebi, a telefon, majd még több, a mindennapokhoz nélkülözhetetlen kellék, amiket így gond nélkül elértem, így az elvesztett kontroll egy részét visszanyertem, és azt gondolom ez is sokat segített abban, hogy jól tudjam érezni magam a bőrömben.

Na de hogyan sikerült túllendülnöm az olyan akadályokon, mint például a fekve evés, és milyen mozgásokkal hoztam magam lendületbe a gyógytornász közreműködésével? A körülmények leírása és a filozofálgató eszmefuttatás után ez lesz a következő napok anyaga.