Bár már hetek teltek el az előző bejegyzés óta, és a kórházi élmények emiatt könnyen a feledés homályába veszhetnének, valójában nagyon sok olyan dolog élénken él az emlékezetemben, ami abban a két hétben történt, és úgy érzem, hogy érdemes lenne róla írnom.

Az egyik ilyen a mozgás öröme. Ez a téma azért is csal mosolyt az arcomra, mert most, hogy lassan visszarázódom a régi kerékvágásba (ha azt vesszük, hogy a hármas metró mennyire zötykölődik, akkor a visszarázódást szó szerint is érthetjük), egyre többet mozgok, és a sok-sok mozgás mellett pont azt hanyagoltam el, hogy a mozgás örömeiről írjak.

Ahogy korábban írtam, sok minden nem tudatosul bennünk a mindennapokban, például az, hogy a gerincünk mennyi mindenféle mozgáshoz járul hozzá, és egy ilyen csigolya- és szegycsont-törésnél mi mindentől kell megtartóztatni magam. Épp ezért úgy vártam a gyógytornászt, hogy csak na. Vártam, mert rengeteg kérdés volt a fejemben arról, hogy mit szabad vajon és mit nem? Vajon szabad-e például a felhúzott lábaimat oldalra billentenem? Ilyenkor ugyanis csavarodik a gerinc, és úgy gondoltam, hogy ez biztosan nem jó egy (vagy több) törött csigolyának, ugyanakkor rendkívüli módon vágytam erre a mozdulatra, ha már oldalra fordulni nem lehetett.

A gyógytornász aztán mondott két dolgot, amiből az egyik megnyugtatott, a másik elgondolkodtatott: először is, hogy nyugi, így, fekve, nem nagyon tudok kárt tenni magamban (ez nyugtatott meg), illetve, hogy amikor tornázom, akkor a testem jelezni fogja, hogyha valami nem esik jól neki. Ez utóbbi azért gondolkodtatott el, mert korábban, amikor egy relaxációs módszert tanultam, már akkor is szembesültem azzal, hogy mennyire hálás dolog a testünk jelzéseire figyelni, hogy ez mennyire nyilvánvalóan hasznos, és mégis mennyire el tudok feledkezni róla. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kezdhetünk bele rossz mozdulatokba, amik látszólag jól esnek: megtudtam például, hogy ha háton fekszünk, és nyújtott lábbal végzünk lábemelést, az nem jó a hátnak, hajlított lábbal viszont már lehet csinálni (holott én korábban soha nem éreztem ezt fájdalmasnak vagy megerőltetőnek). Később, amikor egymásnak ellentmondó információkat kaptam arról, hogy mit szabad és mit nem a gyógytorna során, akkor viszont nagyon jól jött ez a gondolat.

Ami még újdonság volt, az a légzőgyakorlatok sokszínűsége. A légzésem eleinte nem volt az igazi a korábban megszokotthoz képest: a baleset után közvetlenül a beszéd is nagyon nehezemre esett, de később is észrevettem, hogy a tüdőkapacitásom kisebb, nem tudtam például egy rendeset ásítani, csak három részletben. A légzőgyakorlatokkal a hasi és mellkasi légzést is gyakoroltam, sőt, még azt is megtanultam, hogy hogyan tudom a tüdőcsúcsomig megtölteni a tüdőmet levegővel. Ez nem csak azért volt jó, mert a sok fekvés miatt nagyobb lett volna a tüdőgyulladás veszélye gyakorlás nélkül (ezt mindenkinek érdemes tudni, aki sokáig ágyhoz van kötve), hanem mert éreztem (sőt tudtam!), hogy napról napra több levegő fér belém. Hogy honnan tudtam? Ebben is a gyógytornász segített, aki adott egy kis tüdőtornáztató készüléket (aminek a mai napig nem jöttem rá a pontos nevére, de pont így néz ki: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Incentive_spirometer2.JPG), és ami hű társam lett a kórházban töltött idő során. Ezt a készüléket eléggé egyszerű működtetni: miután jól kifújtunk minden levegőt a tüdőnkből, a szerkentyűn található csövet a szánka véve minél nagyobb belégzést kell produkálnunk. Ennek hatására a benne lévő henger megemelkedik, és így láthatóvá válik, hogy hány milliliternyi levegőt sikerült beszívnunk. Ez nálam eleinte annyira alacsony volt, hogy a henger épphogy csak megemelkedett. Aztán elértem az 500 ml-t, majd szépen, fokozatosan az 1000-et is. Emlékszem, amikor jöttek anyuék, néha megmutattam, mennyivel szárnyaltam túl az előzőt, és azt hiszem, hogy ez mindnyájunkat megnyugtatott, mert láttuk, hogy felfelé vezet az út. (Egy kis kitekintés: ma beleszívtam, és 3750-ig ment, nőknél kortól és magasságtól függően 1300-3500 a kívánatos érték.)

A következő nagy dolog pedig az volt, amikor a harmadik napon a gyógytornász azt mondta, hogy egy hét múlva leveszik a mintát a fűzőhöz (alias korzetthez), vagyis fel kell majd állnom, úgyhogy rá kell kapcsolni a tornázásra, hogy talpon tudjak majd maradni. Ugyanis egy hét fekvés után ez nem lesz sétagalopp, hiszen a lábam izmai el fognak addigra szokni az állástól. Ez a cél nagyon sokat segített abban, hogy nagyobb intenzitással és lankadatlan lelkesedéssel gyakoroljak. De hogy még izgalmasabb legyen a dolog, megkértem Gergelyt, hogy hozza be nekem az Eye of the Tigert (aki nem ismerné: https://www.youtube.com/watch?v=btPJPFnesV4), hogy rá tudjam tölteni a telefonomra. Amikor erre csináltam a húzódzkodást meg a lábemelést, akkor igazán Rockynak éreztem magam, arról nem beszélve, hogy milyen szórakoztató volt. Szóval első számú motiváció kipipálva. (Egyébkén valójában a képen látható tigris is edz, gyógytornaszerű tevékenységet végez, ahogy egyik karját a másik felé nyújtja.)

A második ösztönző akkor jött, amikor elkezdtem rákeresni a csigolyatöréssel kapcsolatos információkra (itt jegyezném meg, hogy elsőre kevesebb hitelesen tájékoztató oldalt találtam, mint vártam, de ez megérdemel egy külön posztot). És ekkor futottam bele egy, azóta számomra fontossá vált történetbe (és mivel ez történet, és nem szakirodalom, nem szörnyülködtem a forráson): http://www.blikk.hu/aktualis/csigolyatores-utan-dontott-fitneszbajnok-lesz/2e4mx3y Szóval csigolyatörés után még fitneszbajnok is lehet az ember! Nem mintha ilyen ambícióim lennének, de gyakran eszembe jutott, amikor tornázni kezdtem, hogy ha ezt a jó szokást - mármint a rendszeres mozgást - megtartom, akkor nem csak felépülhetek, de meghaladhatom az eredeti állapotomat is. Ez a példaképkeresés sokat segített, mindig sikerült előbbre lendítenie, még akkor is, ha épp egy olyan fiktív példaképet találtam, mint mondjuk Batman. Bizony, Batman volt a következő. Elég hamar eszembe jutott, hogy újranézzem A sötét lovag - Felemelkedést, amiben bizony Batman is gerincsérülést szenved (az itt látható jelenetben: https://www.youtube.com/watch?v=rDuetklFtDQ), aztán pedig kitartó edzéssel kijut a börtönből, és szó szerint is felemelkedik (https://www.youtube.com/watch?v=sZmvQ5Qc9Rs). Bár nem pont ugyanaz volt a sérülése, mint nekem, mégis, mivel benne volt a felépülés, a kitartással elért fejlődés, ezért tudtam vele azonosulni. És átvitt értelemben is hatott: ahogy Bruce Wayne fizikailag és szimbolikusan is felemelkedik, felmászik a falon, elrugaszkodik, és kijut a börtönből, úgy láttam magam előtt, hogy én is fel fogok emelkedni (a börtön helyett az ágyból), és egyenesbe hozom a gerincemet.

Ez talán jó is mára zárszónak.