A fekve levés élményei és a fekve végzett tevékenységek leltára következik most, csak így, in medias res, a dolgok közepébe vágva, ha már itt hagytam abba.

Először is, az evés, hiszen a bekerülés után rövidesen érkezett az első vacsora. A kórházi koszttal kapcsolatban megfigyeltem ottlétem során, hogy bár a reggeli és vacsora nagyon hasonlóak napról napra, az ebéd kimondottan változatos és ízletes. Reggel és este általában két szelet kenyér érkezett valamivel. A valami pedig vaj vagy kockasajt, hozzá pedig kemény sajt vagy parizerszerű felvágott volt; a sajt és a parizer számomra ipari vastagságú volt, de arra gondoltam, hogy ezáltal legalább kiváló fehérjeforrást - és a sajt esetében kalciumforrást - biztosítanak a szervezetemnek (amennyiben persze a parizert húsnak tekintjük). A nővér egy alkalommal megkérdezte, hogy meg tudom-e ezt enni fekve. Én persze nagy vagányan azt mondtam, hogyne. Mikor aztán jobb híján a klasszikus "ovis" kistányért, aminek a szélén az a jellegzetes kék csík fut körbe, rátettem a törött szegycsontomra, akkor ezen a kijelentésen kicsit elgondolkodtam, de a kenyérszeleteket még félig látatlanul is sikerült ellavíroznom a számig, és végeredményben a tányér sem nyomott igazán. Ami néha kicsit aggasztott, az a morzsák lepotyogása volt, hátha idevonzza a korábban már említett, benzingőzön edzett hangyákat, akiket én magam importáltam, és akik esetleg - megérezve a morzsázásom által folyamatosan biztosított táplálékellátmányt - egyik hadtestüket az ágyam környékére helyezik át. Nem ártott tehát óvatosnak lenni. Ebédkor mindig volt velem valaki, anya például mindig, így elkerülhettem a "tányér a szegycsonton" műveletet. A leves volt a legjobb, szívószállal. A szívószál egyébként nagyon jó szolgálatot tesz akkor is, ha fekve inna az ember, hiszen semmi sem ömlik a nyakba, ráadásul azt is elképzelhettem, hogy koktélt szürcsölök (szívószállal mi mást), szóval még eléggé menő is. Meg jókat lehetett derülni azon is, ahogy a levesben a kis sárgarépadarabok és galuskák tehetetlenül sodródtak az ipari szivattyúszerű szívószálhoz, majd tippelgethettünk, hogy vajon átférnek-e a lyukon vagy sem (átfértek, mind egy szálig).

Pironkodós téma, de sokkal nagyobb fejtörést (és nem kis szorongást) okozott a fekve pisilés kérdése. Belátható időn belül nem mehettem ki, ezért kényszerű barátságot kellett kötnöm az addig számomra teljesen ismeretlen ágytállal. Szerencsére volt egy nővér, aki megkönyörült rajtam, és beavatott a dolgok mikéntjébe, és úgy döntöttem, hogy ezt megosztom én is, álljon itt az örökkévalóságnak, hátha valakinek még hasznos lesz ez az ismeret (de inkább ne legyen így). A dolog persze nem ördöngösség, könnyen el lehet képzelni a logikáját, ugyanakkor arra jutottam, hogy metaforikusan érzékeltetem a mechanizmust néhány képpel.

Tehát adott egy ágytál, ami így néz ki: http://www.segedeszkozok.hu/Agytal_fedovel (Sajnos nem volt az interneten található hatalmas választékban egyetlen szabadon felhasználható kép sem, ezért a linket tettem be.)

Értelemszerűen úgy kell próbálkozni, hogy nincsen rajta a fedő, máskülönben bátran idézhetjük Petőfit, tekintélyes folyónk nevét másra behelyettesítve: "Mint az őrült, ki letépte láncát,/Vágtatott a Tisza a rónán át,/Zúgva, bőgve törte át a gátot,/El akarta nyelni a világot!"

Az első gondolatom az volt, hogy a fenekünket egészen bele kell tenni a fedő levétele után következő nyílásba (hiszen így nem "lóg ki" semmi), szépen, felhúzott lábbal, aztán uccu neki... De nem is tévedhettem volna nagyobbat! A nővér ugyanis kifejtette, hogy ilyenkor olyan pozícióba kerül a vizeletkiválasztó rendszerünk alsó része, hogy olyan szép nagy ívben fogunk pisilni, mint a szökőkutakon időnként látható ronda kis puttók. Szóval valahogy így:

Ha a fenti szobrot fekve képzeljük el, alatta egy ágytállal, akkor könnyű megtippelni, hogy vajon az ágytálban landol-e a veséink által gondosan kiválasztott folyadék. Elárulom: az eredménynek annyira örülne az ember, mint ez a másik, szintén nem szakszerűen dolgát végző bronzfiú:

Na de akkor hogyan kell csinálni? Egész egyszerű: az ágytál hosszúkás részére kell rátennünk a hátunk alsó részét úgy, hogy a farkcsontunk (vagyis a gerincünk legalsó része, épp csak a fenék felett) essen a lyuk előtti részre, a lábainkat pedig tegyük le egyenesen magunk elé, mindenféle behajlítás nélkül. Így tulajdonképpen leszorítjuk, körbezárjuk testünkkel a lyukat, ahonnan semmi nem tud kijutni. Levezetésképp álljon itt egy puttó, ami jó irányba pisil, bár helytelen lábtartással (sajnos még az internet sincs arra felkészülve, hogy kis kövér szökőkútszobrokkal a fekve történő módszeres ágytálba pisilés illusztrációját nyújtsa):

Egy biztos, könnyen rá lehetett érezni a dolog ízére, így nyugodtan mondhattam egy - különösen ebben a kontextusban - rettenetes szólásmondással élve, hogy "megy ez, mint az ágyba vizelés". :) (Egyébként "baleset" esetére van egy trükkje a kórháznak: a betegek alá úgynevezett betegalátétet tesznek, ami így néz ki: http://gyogyaszati.hu/termekek/apolasi-termekek/6/inkontinencia-termekek-beteg-alatetek/285/page=1 és sikeresen felfogja, amit kell, és csak ki kell húzni a beteg alól és voilà, ott a tiszta lepedő. Egyébként számomra annyira bizarr ennek a szónak a hangzása, hogy rögtön fel is vettem a "szívzúzódás" mellé a listára.)

Visszakanyarodva az evésre (hogy a bejegyzés némileg keretes szerkezetet kapjon): a "hogyan" helyett az elején nagyobb problémát okozott a "mennyit". Az első 4-5 napban ugyanis addig elképzelhetetlen étvágytalanság tört rám. Tudtam, hogy a perisztaltika nagyon ügyes, ezért nem baj, hogy nem függőlegesben vagyok, hanem vízszintesben, a nyelőcsövem megoldja a dolgot. Inni egyébként például még fejen állva is lehet, ahogy arra a húgom felhívta a figyelmemet (és én abszolút hiszek neki, főként, hogy ezt kísérlettel is bizonyították pár éve a kollégiumi szobatársaival). Valahogy mégsem volt étvágyam, sőt, a különböző ételek említésére tömény undor fogott el. Pedig hoztak gyümölcsöt, bébiételeket (mert azt hátha könnyebb fekve megenni), ropit, csokikat (és én nagyon édesszájú vagyok), és különböző meleg ételeket (Gergely apukája például lecsót is főzött, ami az egyik kedvencem). A tartós ételekből egész jelentős készletet halmoztam fel az éjjeli szekrényen, a nem tartósakat pedig odaadtam az öcsémnek, mindennap érkező legkésőbbi látogatómnak, így mindenki jól járt. Amikor szóba kerültek az ételek, szinte rimánkodni kellett a családtagoknak, hogy hagyják abba, mert rosszul vagyok a témától. Az egyik ilyen alkalommal megszólalt az akkori aktuális szobatársam, egy jó kedélyű, karakán, beszédes tanárnő: "nem ilyen <<madárkajákat>> kell neki ajánlgatni, hanem rendeseket, például töltött káposztát, vagy egy jó kis sajtos tejfölös lángost, azt biztos megennéd, nem?" Azért egy kényszerű mosoly átsuhant rajtam, hogy mennyire szubjektív nem csak a fájdalom, de az étvágy is: próbáltam elképzelni/felidézni, hogy más helyzetben ezeket mennyire kívánnám/kívántam, de nem sikerült, csak azt tudtam megélni, hogy most mennyire nem kívánom, és azt pláne nem tudtam elképzelni, hogy mások ezt hogyan kívánhatják és azt sem tudtam felfogni, hogy mások miért nem tudják elképzelni hogy mennyire nincs étvágyam. Aztán persze megértették, mert egyre ritkábban hozták fel a témát, működött az empátia. De egyúttal megértettem az empátia korlátozott természetét is: bár nagyon sokáig eljuthatunk vele a másik állapotának megértésében, a legelemibb szubjektív megélésig nem lehet elérni vele. De nem is kell, bőven elég volt, hogy megközelítőleg tudták, hogy mit érzek. Aztán bekövetkezett az, amit egy mesében olvastam, és megnyugvást adott a királynak is: "ez is elmúlt" (aki nem ismerné a mesét: http://www.kagylokurt.hu/1012/gyongyszemek/a-magikus-gyuru.html). Olyannyira elmúlt, hogy most, ahogy írom ezt a bejegyzést, a töltött káposzta és lángos gondolatára össze is futott a nyál a számban, így csapot-papot-blogot hátrahagyva el is indulok vacsorázni.

(A képek egyébként a Pixabay-ről vannak, ahogy az eddigiek is, és szabadon felhasználhatók.)