Átlagos, kellemes, még csak kapkodósnak sem induló kora augusztusi reggel volt, amikor elindultunk újra bevenni a "Nagy Falut" (egyszer megtetszett Budapestnek ez a vidéki beceneve). Ez egy különösen elégedett reggel volt, ugyanis pont az előző este során került minden a helyére a saját kézzel újított fürdőszobában. Mint lelkes amatőrök, három hétig gletteltük, csiszoltuk, alapoztuk, festettük, takarítottuk. Majd miután a glettpor maradékát kimostuk az orrunkból, helyére tettük az utolsó dezodort a polcon és beállítottuk a vadiúj WC-deszkát, elméláztunk rajta, hogy milyen jó lesz majd mindezt rendesen kipróbálni, ha három nap múlva visszajövünk Pestről (na jó, Gergelyről nem tudhatom, hogy mélázott-e, de én határozottan a mélázás állapotában voltam, utólag pedig erről a hangulatról Spiró György Az "i" című novellája jutott eszembe: egyfajta Future Continuousban éltem meg ezt a pillanatot, abban az igeidőben, amit a novella egyik szereplője mindenek fölé emelt, és amely úgy jellemezhető, hogy "a jövő felé nyitott a végtelenségig". Hát így éreztem, no. (Ha valaki narrálná az életemet - mondjuk Morgan Freeman vagy a megboldogult Szabó Gyula - akkor nagyjából ezt mondta volna: "Csilla ekkor még nem sejtette, hogy mennyit is kell várnia erre a pillanatra, és mennyire más lesz majd, mint ahogy elképzelte").
És ez a hangulat kitartott másnap, Pest felé menet is. A jó öreg, sárga Suzukit félig megpakolva indultunk útnak, nem siettünk, mert nagyon időben voltunk. Az autópályán nagy forgalom volt, ezért pláne nem rohantunk, csak a kamionokat előzgettük. Néha poénkodunk út közben a vicces rendszámokkal, most is láttam egy ilyet egy fekete BMW-n, ami elment mellettünk a belső sávban, mondtam is Gergelynek. Kisvártatva már mi is a belső sávban haladtunk, és ekkor indult el az, amit irodalmi berkekben bonyodalomnak hívnak: kigyúlt egy féklámpa jóval előttünk, aztán elindult egy képsor, ami aztán jó párszor visszalátogatott hozzám (erre egyszer még visszatérek). Tehát a képsor: FÉK-FÉK-FÉK-FÉK-FÉK, aztán annak tudatosulása, hogy ez tényleg megtörténik, és velünk történik. Jóval később, mikor Gergellyel próbáltuk rekonstruálni a történteket, azt mondta, hogy az egyénként nagyon hosszú fékút végén még mondtam valamit: "ütközni fogunk". Ezután egy - utólag persze elég idétlennek tűnő - gondolat futott át rajtam: ez olyan lesz, mind a dodgem. Aztán az ütközés után pedig ez: hát egyáltalán nem olyan. Aztán meg nem nagyon gondolkodtam, mert elfogyott minden levegőm. Egyszerűen "beszorult" a mellkasom (utólag nem meglepő, hiszen a biztonsági öv nagyot rántott). Gergely kipattant a kocsiból (ezt mondjuk nem láttam, de az események kavalkádjában úgy tűnt, hogy pillanatok alatt kiugrott, és átrohant a kocsi előtt az anyósülés felőli oldalra), és kérdezte, jól vagyok-e? Én meg bólogattam, ami valójában akkor és ott egész mást jelentett: nem kapok levegőt, de mégis egy leheletnyi nyugalom futott át rajtam, hogy ő él, és jól van. És én is élek. És azért lassan tágul a mellkasom. Hogy aztán hogy szálltam ki? És miért fékezett előttünk olyan hirtelen a fekete BMW? (A figyelmes olvasó most a homlokára csaphat: igen, ez az előbbi BMW volt, hàt ilyen ravaszul futnak itt össze a szálak.) Nos, ez már a következő napi történet.
Zárásképp még annyit, hogy 2015 I-IV. negyedévében Magyarországon 16331 közúti baleset történt, ebből 585 halálos kimenetelű, 4913 pedig súlyos sérüléssel járó. A legtöbb ember tudja, hogy a sokszor ijesztőnek tűnő repülőút statisztikailag mennyivel biztonságosabb, mint az autóval való közlekedés. De a KSH adatai szerint a vasúti közlekedésben is csak körülbelül nyolcad-tizedannyi a baleset, mint a közutakon, és ami még fontosabb, hogy a közúti balesetekben 50-80-szor (!) annyian sérülnek meg, mint a vasúti balesetekben (na jó, mielőtt túl drámaivá fokoznám a különbséget, megjegyezném, hogy a vasúton az áruszállítást is beleszámítják, ráadásul egy módszertani változás miatt 2005 után a vasúti statisztikában csak a súlyos sérüléseket veszik figyelembe, ami miatt a különbség még nagyobb lett). Valahogy mégsem gondoljuk, hogy mi is statisztikai adatokká válhatunk. Baj, hogy ennek nem vagyunk tudatában? Nem feltétlenül: ha egész életünket a statisztikák folyamatos tudatosításával élnénk, az megbénítana a mindennapi életben, és ezért soha semmit nem mernénk csinálni. Talán valahol a kettő között lenne jó: élni az életet, de néha tudatosítani pár tényt. Mindenesetre a 2016-os statisztikában már mi is benne leszünk. És én rendkívül hálás vagyok a gondviselésnek, és ezen keresztül Gergely hihetetlen reakcióidejének, hogy nem az összesben.